Vivien

kósza szavak kuszasága... mi lesz, mi lesz a vége? senki nem ad választ. nem tudom. nem tudom hol vagyok most. nem tudom mit akarok... nem tudom... de csak remélhetem, hogy happy ending lesz a vége.

Ha az emberek lelkük mélyéből beszélnének, a nagy részük egyes egyedül lenne. És félnek, félnek egyedül lenni, félnek érezni, félnek beszélni. népbetegség. egy séma. amiben minden összefügg mindennel. senkiben nem lehet megbízni, minden okkal történik, nem létezik olyan dolog a világban, aminek ne lenne egy oka… maximum ezt az okot okosan letakarják, féltik, rejtegetik, nehogy valaki felrántsa a pokrócot, mert ha lehullana a függöny, a legtöbb ember elítélhető lenne. Megítélhető. és ezt ki meri vállalni? Nagyon kevesen… Mert rettegnek, hogy megítélik őket, hiszen ők lépten-nyomon ítélnek.  Mindenki egy kis csalódás önmagában, de ha ezt átfogalmazzuk, mondhatnánk leckének is. csúnya tanuló pénz. de be kell fizetni… van egy időszak, amikor ez elkerülhetetlen, a közelinek hitt barát az, aki elárul. és ott ahol szinte belehalsz. ahol a legjobban fáj, de nem is érdekes.  Hiszen innentől látsz tisztán. Innentől tudod, hogy ő mennyire retteg igazán, mennyire fél saját magától, és inkább téged dob be, mint hogy ő vállalná bármiért a felelősséget, mint h ő legyen a megítélt. Minden ember önző. és megint ott tartok, h azért önző, mert retteg. fél és a saját kicsinyességében él, amit maga sem bír elviselni, de mégis ragaszkodik hozzá, és a kicsinyesség oltárán néha hull ám a vér, csak kérdés hogy éppen kit dobunk fel erre az oltárra. Éppen ki a soros, akit a legkisebb mellékhatással áldozható. mert ilyenek vagyunk, ocsmány egy népbetegség… és ragályos. hiszen a reakciókra lépünk mi is. oda-vissza játék ez.  Ő lép, én lépek valamit. Felvesszük a másik játékát, tovább játsszuk. nem is a miénk. Nem is mi írtuk a szabályt, és a végén már szinte a magunkénak hisszük, hát így hogy nyerhetnénk tisztán?  és mi történne, ha ez megváltozna… mi lenne, ha minden ember önálló játékot játszana? Magány… nem mindenki képes játékot írni, és minden játék írónak szüksége van játékosokra, hiszen úgy az igazán izgalmas… de vannak egy páran, egy kevés réteg, akinek igenis sikerül… ők már játszott máséban. ők már átlátták azt, megértették, lehet megunták, lehet nem tartották fernek, lehet megijedtek az erejétől, lehet kiestek, lehet maguktól lépnének ki... Nehéz kilépni. elbukott egy játszma ez, de ha sikerül. ha felállunk, fantasztikus játékot építhetünk. aki pedig nem képes rá… annak sok sikert a játékhoz ;)

Még sose gondolkodtam el ezen komolyan. egy élet. mekkora a súlya? honnan tudod helyesen cselekszel-e? mikor vagy boldog? és miért keresel bajt ha nincs. és aztán már van… hogy lehet kiszállni? hogy lehet visszacsinálni? vagy véget kell vetni az egésznek? belefáradtam… utálom az embereket. utálom, ha egyedül vagyok. utálom ha önmagamat kell hallgatni, már állandóan beszél…. mar. kételkedik. megőrjít. már azt sem tudom, hogy ez normális-e. miért nem őszinték az emberek? úgyis tudok mindent. mert megmondta…. de miért tagadják? miért nem mernek beszélni? mert gyávák…. mindenki gyáva. utálom ezt. nem tudom akarok-e ebben élni… már tényleg nem tudom…

Jó, h emlékeztettél, ez csak Deja Vu, édes Deja vu. Vágyak elmúlt érintés, ami gyönyörű, igazi Deja Vu. Szép kis feladat játssza ugyanazt, azt hittem ismerlek, de nem találok szavakat. Egyszer gyönyörű, máskor keserű. Érzem, h elragad és megszédít a Deja Vu. 

Minden időd azzal töltöd, hogy várod

Azt az egyetlen második esélyt,

A lehetőséget, amitől rendbe jön.

Mindig van legalább egy ok,

Hogy ne érezd elég jól magad,

És a nap végén mindig nehéz.

Szükségem van szórakozásra,

Ó, a csodálatos kikapcsolódás.

Emlékek szivárognak ereimből,

Hadd legyek üres és könnyű,

És talán ma éjjel békére lelek.

Minden összefügg. Azt hinnénk, hogy nem, hiszen ránézésre távol áll egymástól a két dolog, távol állnak egymástól ezek az emberek, de egy olyan vonzós megvan köztük, ami mindent összefüggővé tesz, nem tudjuk miért, nem tudjuk mikor, nem tudjuk hogyan, egy belső kapcsolat, amit senki sem lát? Egy belső vonzás, ami erősebb mindennél, és beszélni sem kell hozzá, hogy működjön, jó helyen járunk, jó úton haladunk? Álmok, képek, tettek… sokszor hibázunk, mindenki hibázik, de javítható? Vagy maradandó sérülést okoz? Vajon képesek vagyunk tényleg változni? Tovább haladni, vagy megragadunk egy szinten ahol jó nekünk és vége? A történet véget ér,a  főszereplő meghal. Mert nincs többé érdeke, hogy éljen a mese világban, mert már a néző csatornát váltott, már nem ez a menő műsor. Vagy talán mi magunk unjuk meg előbb a forgatást, és felmondjunk szerződést, következmények figyelmen hagyása nélkül, önnön érdekből… vagy nekünk mondanak fel? Melyik a jobb? Futni vagy futtatva lenni? Minek van értelme, élni vagy csak létezni? És a sok-sok kérdés mögött már megint megbújt a válasz… hiszen tudtuk már mikor elkezdődött a forgatás. Éreztük belül, hogy csak egy átmeneti, munkanélküli állapot. De megmerjük-e tenni, vagy várjuk a hőst, aki kiment minket? Jönni fog? Szerintem nem… mi vagyunk mindennapi életünk hősei, más nem tud ezért tenni, és ez ellen sem…

A jelentése már eleve mókás. Thai lányok, thai kultúra, thai környezet, Thaiföld. Egy csodás kultúra, korcsulása, egy csodás tudomány semmibe vevése. Egy tudomány, amit lealacsonyítottak. Az európai ember szintjére. Mert mi itt tartunk. Ez kell, ez a jó, ezt élvezzük. Kurválkodunk, és élvezzük, ha nekünk teszik ugyanezt. Boldognak mutatkozunk és belül tépázott a lelkünk, de nem a mi hibánk, már a génjeink is ezt írják le, már anyáink is ezt az elvet vélték, és már ezt is adjuk tovább. Ki lehet-e törni, jó kérdés. Szeretem a határokat. Szeretek a határvonalon járni, hisz az senkié, a senki földje, ahol nincsenek törvények, nincsenek kötelezettségek, ott mindenkiből kibújhat a féltett énje. És ha ezt valaki látná… lehet félne, lehet nevetne, lehet megbotránkozna, lehet élvezné. Lehet, h happy finish lenne a vége.

Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed elvesztél, úgy érzed kevés vagy, pedig körülötted az életed gyönyörű. Mindened megvan, amire vágytál valaha, és mégis megcsúszol. megreng a talaj, jön egy kis földrengés, és máris a földön ülsz. Ha szerencséd van ilyenkor dob egy mentőövet az élet, amibe megkapaszkodhatsz. Egy kis emlék darabot, ami csak a tiéd marad. elgondolkodtam… ennyire ismert? jó tanácsot adott. igaza volt… pedig sose hittem. És amit hallani akartam... kimondta! Szükségem volt rá. rég láttam. azt hittem többet már nem fogom. de mégis.  mindig elérem a célom. veszélyes dolog. kockázatos játék. Csúnyán játszom. de ez az életem. a kockázat. a veszély. imádom. ez éltet. már nagyon hiányzott, és most itt van. itt volt. és mehet tovább, megint nem kell. és ahogy felidézem, egy csendes mosoly ül ki arcomon…

rég írtam…. de megint összezavarodtam. nem tudom miért. kétségbe vagyok esve. vajon lesz még majd egyszer talán….ha a hegy mögül felkelő első napsugarak világítják az utat, amit talán senki se lát, mert a nap olyan erős, az első sugár, hogy elvakítja szemet. s általa lesz láthatatlan a látható. és látható, ami egyébként rejtve maradna. majd ha senki se számít rá, majd ott, majd akkor előbújik a szivárvány.

Újra született egy mű, egy kaotikus semmiség, mi csupán tört része annak, aki vagyok, amit érzek, amit el tudnék mondani nektek. Hiszen lehetetlen. ki képes teljesen kifejezni önmagát? KI biztos magában? Vajon minden művész szívében a kétség az úr? Vajon minden művész fél, és fél, hogy az önmegvalósítása kudarcba fullad? Szép nyár volt. elmúlt ez is, az idő rohan, sebesen vágtat velünk át a havas mezőkön. Közben pedig káosz van bennem…elkezdek írni, és utána egyszer csak nem jön, annyi minden van bennem, annyi élmény, annyi öröm, bánat, keserűség, azt se tudom melyiket írjak először le…. muszáj összeszedni magam. Muszáj. Talán majd Írország segít, mint annak idején Svájc… az örök szerelmem.

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a cinege madárnak….  A legcsúnyább benne az, h mindegyik sora igaz. nem akarom, h vége legyen a nyárnak, nem akarom.  Beleszerettem, elérte amit akart. újra akarom élni a nyár minden percét… hiányozni fog!

Amikor, azt szeretnéd, h egy pillanat örökké tartson. Azt szeretnéd, ha nem menne el sosem, ha tiéd lenne örökre. És mégis el kell mennie… és mégis lehet holnap már mással lesz, és mégis, lehet, hogy többé nem látod. De nem nem nem ezt te sem akarod elhinni... és már csak a feltevéstől is könnyes lesz a szemed. Mert fáj, hiszen, ő a tiéd. Bárki, bármit tesz. Az emléket senki nem veszi el… és remélem mást sem. Szükségem van rá, mint a levegőre. Ő hozzám tartozik. Vajon meddig kell még várnom, hogy tényleg itt legyen… Nem bírom már sokáig.

elérted, amit akarsz, tessék… félreállok… belefáradtam h veled harcoljak, vedd el, vedd el akit csak akarsz. de a lényeg sosem lesz a tiéd.

Ezer ember, tombol a tömeg… átérzed egy nap alatt? nem hinném… és amikor egy helyes srác odalép hozzád még tetszik is… de nem megy… nem érdekel… vicces…egy ideig.. de ennyi.. menj tovább…szia. miért? nem tudok már pasizni? van h elfogy a pasizás? van hogy többet nincs kedved hozzá? és vajon ez mennyi ideig tart? hülyeség volt hazamenni, hülyeség volt kocsi nélkül menni. soha többet… mostantól nem iszom. így legyen. mindig megígérünk valamit, csak kérdés, hogy be is tarjuk? nem érzem magam elég jónak….elég szépnek… nem érzem magam jól a bőrömben. nem is…inkább utálom azt amit a pasik tesznek egy csajjal… nem is tudatosan, elég ha beleivódnak az agyadba és ott keringenek…és nem tűnnek el, akárhogy is száműznéd őket…. ott vannak… és csak az érdekel, bárkit és bármit megbántasz miattuk. Már csak ilyenek. Nincsenek ott és bántanak. Hála az égnek kissé kigyógyultam ebből… hála az égnek? ez tényleg jó? h eltűnt a naiv kislány belőlem? tényleg jó, hogy akkor se hiszem el h holnap is itt leszek, h talán így is lenne? nem tudom… nem is akarom… fáradt vagyok, nem mindig jó ám egy fesztivál, rengeteg hátul ütője van… hogy vonatra kell szállnod… hogy egy arénában a rengeteg ember között…. érzed, hogy nem kapsz levegőt… h összenyomnak… soha többet nem akarom ezt érezni. És h még a barátoktól is félsz… megbánthaT? és ha nem vállalsz kockázatot akkor örökre egyedül maradsz? jobb egyedül? miért félsz ennyire a barátoktól? remélem elolvassa… sajnálom… de közel került hozzám, és egyből jön az érzés…menekülnöm kell. ilyen vagyok, az örök menekülő,  sok mindent sajnálok utólag… egy koncertet, egy italt, egy ölelést, egy……  hát lenne mit sorolni, egy véget nem érő listával. De egy valamit nem sajnálok! hogy tiszta vagyok! Tiszta!!! és ez így is marad.  Változnak az emberek… és egy fogadalom, amihez ragaszkodom. Nem érdekel mennyi időre… nem akarok az lenni, aki voltam. lehet egyedül maradok… és lehet jobb úgy. Hiszen ki tudna engem szeretni?

A minap strandolni indultunk kis családommal. M0, M3... és akkor megláttam ott az árokban a lányt... de ne siessünk ennyire, Ebéd után indulunk, persze alap a 10perc késés. És még mivel nagymamákat is vittük, hát hadd ne mondjad... több mint fél órát vártunk az egyik nagymamámra. Morgolódva ültünk a kocsiba, "hogy lehet, hogy ennyit kell rá várni"... "ezt nem hiszem el", és hasonlók... Végre elindultunk. Megyünk az M0-áson... az égen egy sárga helikopter... mentő helikopter... nagyon közel száll... ugye nem ide fog leszállni... kanyarodunk rá az M3asra.... és de... két mentő áll az úton, a felhajtón (ahol mi mentünk) az út szélén egy motor... kormánya letörve, és oldalra nézve, egy embert látsz az árokba... fiatal lány, egy száll topban meg egy kis farmer sortban... két mentő térdel mellette, nyakmerevítő, és igen... hozzá száll le a helikopter. Vajon túléli? A barátja mentő autóban.. lehet éppen újraélesztik... lehet rajta volt kabát... de lányon ez nem segít... neki lehet ez lesz az utolsó útja.... Szívszorító látvány... száll le helikopter, felveri a levágott takarmány szálakat... alig látsz az úton... és egy könnycsepp,a  lányért.. a szüleiért... a felelőtlenségnek... Mikor vesszük tudomásul a veszélyt? Mikor vagyunk hajlandóak szembe nézni vele már végre? Hiszen mindennap közte élünk.. az életünk egy hajszálon múlik... egy mp-en áll vagy bukik minden. És mi nem értjük, játszunk a halállal, játszunk az életünkkel, játszunk más életével, amihez nincs jogunk! És a végére pedig a köszönet szavát kell írnom, és az elnézését... hiszen, ha nem kell várni fél órát drága nagymamámra, lehet pont akkor vagyunk ott... lehet minket csak oldalba a motor... lehet mi is ott feküdnénk az árokban a szalagkorlát túloldalán... lehet értünk is ejtenék a könnycseppeket... és mi pedig morgolódtunk... Minden okkal történik. Mindennek értelme van. Igaz, te döntesz... ő csak segít, kérdés, hogy hallgatsz-e rá.

Tipikus

Mindent skatulyázunk, mindenre van egy sémánk, vagy egy másik történetünk, ami szerintünk hasonlít ehhez… És azt hisszük, hogy ha valaki elmeséli a történetét, ami az övé akkor egyből találnunk kell egy hasonlót a mi életünkből. Hibát hibára halmozunk. Nem akarja hallani… a véleményedre kíváncsi, nem arra h neked is van egy történeted, amikor ezt meg azt tetted… az nem az övé, attól neki nem lesz jobb, nem kap ötletet, h mit tegyen, vagy mit ne… Tényleg vannak tipizálható emberek? Van, aki nem akar haladni, aki megragad egy szinten, ahol ő boldog és az úgy jól van? Az, az életünk értelme, h stagnáljunk vagy haladjuk? Esetleg ez lehet a két kategória.. stagnálók és haladók? Hiszen történelmünk során is alakultak pártok, mint a maradiak, fontolva haladók… egy-egy néz, ami a pár mentalitására utal. Vajon emberek között is akad mindenkire egyetlen egy jelző, ami ráragasztható? Mennyi időnként változnak az emberek? Vagy talán inkább mennyi idő után vesszük ezt mi is észre? Van, hogy valaki tényleg megváltozik? El tudjuk dönteni, hogy ő ilyen, vagy valami olyan csalódás érte mai miatt ezt teszi? És ha a második verzió igaz, akkor el is hisszük neki? Mit gondolunk, ha valaki személyiségével ellentétesen él? Látunk a látszat mögé, vagy elsőre ítélünk... és nagy fellengzős hangnemben csak ennyit mondunk: "Na, ennek is ennyi" ? És vajon ha ítélünk, eszünkbe jut, hogy rólunk mit mondhatnak? tisztába vagyunk hibáinkkal, vagy csak másét vagyunk képesek észrevenni? és még tovább megyek.... a tisztában vagyunk, képesek lennénk ezt más előtt is beismerni? Azt hiszem nem... vagyis, nagyon kevés az olyan ember, aki megtenné.

„De szar az élet”… jelentése: Hú de szép!

„Szép az élet…” jelentése: szarul vagyok... Első hozzászólás az lenne: Ma a baj? Mi történt?

Csak nekem furcsa ez? Kifordított szavak… a jó mára már a rossz és a rossz a jó? Miért? Mi értelme van? A világunk is ennyire kifordított, mint a szavaink maguk? Unoka húgom kért meg, hogy játsszak vele fordított világosat. A szabályok rendkívül egyszerűek, ha igen mondanánk, nemet kell, ha balra kell menni, jobbat kell mondani… ha azt szeretnéd, hogy induljunk, azt kell mondanod, maradjunk még… De minek játszani? Hiszem, ez már élesbe megy… Közel sem játék… gondoljunk csak bele, akár egy kapcsolatban is… hogy érünk el bármit is? Ha az ellenkezőjét mondjuk… „Azt csinálsz, amit akarsz!” Magyarul: Meg ne merd csinálni… Miért? Miért nem vagyunk egyenesek, őszinték… és ha azok vagyunk, miért nem értékelik… Ha nem taktikázol, mit sem ér az egész? Valahogy így… egy baj van. Utálok taktikázni… utálom megjátszani… utálok elvárt módon viselkedni… Ezzel sok ember így van, és mégsem változtat senki… mégis mindenki játssza az általa előírtnak vélt játékot, amit valaki egyszer helytelenül írt le. És, hogy mikor van vége a játéknak? Amikor elég bátorság lesz az emberekben, hogy őszinték legyenek… hogy megszólaljanak... a saját hangjukon.

Mondja a kislány édesanyjának, akinek borzadva kerekedik el a szeme. „Csak azt ne!” kiáltaná és lehet kiáltja is… Ő tudja mit jelent ez. A lányka még nem. Egyedül a szép képeket, a csillogást, a nyüzsgést látja, hogy mindenki körülrajongja. De édesanyja tudja, mi van e mögött… csalás, hazugság, ámítás. Igen, a legnagyobb csalás magában a modellben játszódik le… amikor élete a kifutó a stúdiók, mindenki csodálja, és ő magát egy senkinek tartja… ez a legnagyobb csalás… „Van barátod?” kérdezi a riporter… Mire a modell: „Nincsen, szerencsére, hiszen nincs rá időm” / „Ááá… nem érek rá erre, ilyen munka mellett.” Valóban? Ki látjuk a tartalom mögötti fájdalmat? Mindenki vágyik társa… de az ámításba ez nem fér bele… Nem fér bele…  És a férfiak akarnak egy topmodellt? Ritkán… majd ha már nem lesz top a topmodell, akkor persze… Egy kapcsolat szabályaiba ez nem fér bele… meg persze a másik oldalról melyikünk néz rá arra, aki szép, de élettelen? Na ugye…. összeborzadva gondolok arra a rengeteg lányra aki ezt érzi, aki így érez, aki semmibe veszi értékeit…. Vagy már annyira beképzeld, hogy értékrendje közepében ő maga áll, mindenki mást eltarolva… nem látva hogy szakadék felé hajt, méghozzá padlógázzal, őket talán még inkább sajnálom… vagy számon? Igen… szánom. És tudjátok mi a legszánalmasabb? Valaha én is ide akartam tartozni…

Barátnőm kedvenc cukra… de egy normális embernek teljesen más jut róla eszébe, az élet megy tovább… az óra ketyeg. Valahogy így… ezt a mindennapi közhelyes vonulatot ragadnám meg. Ma „újjáéledtem”! Újra élet, újra érzek… és jó dolog. Nehezemre esett ugyan… de sikerült. Reggel minden szokványosan indult, újabb unalmas nap… cél hogy, túléljem, és végre vége legyen. De ma nem ez történt. Piaci forgatagban megjelent ő, a hölgy. Akinek semmije nincs, és mégis mindenből adna. Egy mosolyért mindenét odaadná. Megérintett, örültem, hogy láttam, hogy beszélt nekem. Ő is örült… és innen mintha sorba következett volna a dolog. Megjelent a kedvenc vevőm, ha szabad ilyet mondani, köszönés helyet ennyit mondott: Itt vagyunk, megjöttünk. És tényleg valahol vártam már rá, erőt meríteni abból a belső mosolyból, amit oly ritkán látni… aztán a Lencsi lánykám, a pöttöm manó, akit már 3 hónapos embrió kora óta „látok”… még beszélni nem tud, csak kinyújtja kicsi kezecskéjét… felém… odajönne hozzám. Majd Dorottya, aki állandóan a mikulást, vagy a nyuszit várja… időtől független. És egy új szőkeség, mosolya elbűvölő, irigylem kicsit az anyukáját… biztosan fantasztikus élete van. Nekem is lehet egyszer ilyen? Nagyon remélem…. majd hazaérve…nincs megállás, gyere, segíts… elefánt jelmez… először a hátam közepére kívántam, majd láttam mennyit segítek vele, és már hálás voltam érte… hálás voltam, hogy ott lehettem. Majd erőt vettem magamon, tudom h kissé megbántotta a viselkedésem, de felhívtam Miss Tic-tac-ot. És egyre csak nőtt a boldogságom… sikerült. Megtettem, újra boldog vagyok. Este van… nem bánnám, ha 5 felé szakadnék… de mivel ilyet nem lehet, választanom kell… Mára ezt választottam, szombat este otthon egyedül az ágyamban. Ez jutott mára, és boldog vagyok… hiszen annyi minden kavarog a fejemben… Helyre kell tenni.

Magam sem tudom, mire kéne keresnem a magyarázatot... Talán egy szóval magamra. Hogy miért érzem, hogy kiürülök? Nem vagyok éhes…nem vagyok álmos, se éjjel se nappal, mégis alszom, de minek, amikor úgy nézek ki mint, aki napok óta nem aludt. Érzek még valamit is? Vagy csak kiürült lyuk tátong. Örülök valaminek is? Vagy csak megteszem azt a kedves gesztust, hogy mosolygok, hogy azt mondom, sajnálom… pedig ennek belül semmi nyoma… nem érzem h sajnálnom kéne, nem érzem, hogy mosolyogni akarok. Nem vagyok szomorú sem. Ez más, elégedett vagyok jól vagyok, egy tagú család, egy tagú falka, nem akarok senki mást a közelembe… nem akarok zajt… megőrjít. Csak a csöndet, és nyugalmat, ezzel már beérem. Miért? Hova tűnt az életvidám lány? Hova tűnt az, aki én voltam? Ki vitte magával szívemet? És mit csinált vele, hogy most sincs itt? Miért nem érzek? Mint a növény, ami elszáradni készül… hiába adsz neki tápszert attól csak még gyorsabb az aszalódás… Nem félek tőle, lehet könnyebb lenne, nem tudom már.. sírni szeretnék, de erre sincs okom, még a könnyek sem jönnek. És hogy mit akarok? Nem tudom… de beszélni semmiképp.

Szinte már törvényszerűség. Ha valaki belép az életedbe valaki, aki hatással van rá, szinte biztos, hogy valaki más elmegy… és ha valaki kilép, hiányát még időd sincs észrevenni, hiszen valaki akkor tér vissza… Miért van ez így? Az emberek összeférhetetlenségéből fakadóan, vagy egyszerűen csak valaki úgy terelgeti az életünket, hogy ha nem akarunk egyedül lenni soha ne is legyünk? Megnyugtató vagy inkább ijesztő? Ezt a mostanit tényleg sajnálom… már elvesztettem egyszer, és most talán újra, és ugyanaz az ok… Miért mindig akkor vesztek el valakit, amikor épp megkedveltem? Talán egy jelzés h vigyázz nem szabad? Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy bizakodj? Hogy megbízzál valakiben? Fájó pontok… ezer és ezer kis tű szurkál… És még mielőtt el tudnál ezen gondolkodni egy régi barát elmegy melletted majd visszafordul, csak hogy megkérdezze hogy vagy….igen ő is hiányzott, rossz volt elveszíteni, de ez a mostani ennél ezerszer rosszabb… mikor lesz ez másképp?

Küzdök a fájdalommal… mindig olyan üres, ha tudod, hogy valaki elmegy… ha érzed, h távolodik. Nem lenne szabad kimutatni… erősnek kell lenned. És mégis mintha felemésztene az egész… Meddig bírom? Mennyi ilyet bírok még ki? Vajon egyszer abbamarad? Vajon lesz-e elég erőm, hogy még egyszer bárkit is közel engedjek magamhoz? Talán igen, de talán már sohasem…

Vajon minden boldog idő után eljön a vihar? Ha sokáig süt a nap szinte biztos, hogy számíthatunk a félelmetes erejű viharra? HHHhhhha minden rendben van, egy idő után törvényszerűen romlik el, és ragad magával mindent, amit csak ér? és egyszer csak látod….ahogy hömpölygő ártérré változik az utca…a szíved, nem következésképpen, de erre az időre visszavonhatatlanul… ez egészen biztos. és már csak a szúró fájó jégeső égeti meg az arcod a bőröd minden porcikádat, amit elér, mintha belülről ezer és ezer kis tűvel szurkálnának hogy hééé ébredj FUSS itt a vihar… és te elfutsz? elfutsz vagy szembe nézel vele, kinn maradsz-e az esőn még ha fáj is az érintése? jégeső dobálja az ablakot… és benne az ítélet idő károg…veszekszik…vajon miért? mert ideért egy másik és most ez lett a következménye? vajon az érzelmek csatája ez? és megtépázza a fát…kérlek ne..hagy abba, nem bírom nézni…előbb még behozhattam volna…de nem tettem ide nem esik be… és a következő percben bezúg és töri mindent… kíméletlenül…kimész menni érte? megmented az életét, vagy végig nézed ahogy eldől?  és közben beléd hasít a fájdalom…ő veled élt eddig, mindig látta ahogy alszol, érezte az illatod… és most, hagyod eldőlni a nagy viharban. És mikor a vihar irányt vált hogy más oldalról megtépázza a házat, akkor kiszaladsz, csak remélheted megbocsájt…. Kockáztatsz, lehet hogy nyersz… nem tudhatod… lehet téged is elkaphat az eső és újra szúrnak és egyre szúrnak a kis jégtűk… de lehet hogy újra visszaülsz a kényelmes, meleg szobába, ahol semmi bajod nem eshet…nem mész ki a  harcmezőre, te biztonságban vagy, és csak remélheted, hogy ez másokról is elmondható…

Majd elhal a vihar….lecsendesül, itt voltára nem emlékeztet más, mint a sérülések és a felszáradni nem akaró könnyek. És az az átható esőillat, amihez annyira vonzódom, amit annyira imádok. Talán a viharhoz is ennyire erősen vonzódom? Tudom a következményeit, ismerem minden egyes következményét…. és mégis kiprovokálom, mégis szükségem van rá, mint a levegőre… ez az érzés…nem tudhatod mi lesz belőle, mi lesz a vége, ki fog nyerni és a vesztes vajon mennyit veszít? mint, a fogadás… kockáztatsz és nyersz… és mégsem ilyen, ez félelmetes, magával ragadó, elsöprő bámulatos, a természet ereje felfedi mivoltát, felfedi létét, emlékeztet…a  tűzzel játszol, aminek én véget vetek, hiszen ki tudna tüzet gyújtani ekkora örvények között? És morog… morog, mint a vad oroszlán, aki mindennél jobban vágyik a diadalra… lehetetlen leküzdeni? Minden bizonnyal…hiszen végül mégiscsak ő marad felül…. esélyünk nincs ellene. És mi mégis játszunk vele, hiszen annyira izgalmas ez a játék… része az életnek, hogy az ne csak állóvíz legyen. És vajon egyszer végre feladjuk? Csak remélhetem.

Majd eltelik kis idő, még pár viharhullám és kisüt a nap! Jobban, mint előtte, nem azzal a fülledt melegséggel, átható gyönyörűséggel. A távolban felrémlik egy szivárvány, színei élénkek, és valahol minden ember lelkében reménységet áraszt szét. Van tovább is élet, van élet a vihar után, amikor úgy érzed vége mindennek…akkor is van tovább! A nap kisüt… minden helyreáll, minden szívbe egy kis boldogság szalad, már minden rendben lesz, nincs mitől aggódni. A sebek pedig…begyógyulnak, a fák letört ágai újra hajtanak, talán még hálásak is hogy azokat a régi fájó terheket levették róluk, lehet már az a részük valahol régen halott volt. Csak teher amit megszokásból cipelnek, megszokásból vonszolnak magukkal, megszokásból óvják a széllel szemben, most vége, megkönnyebbülten lélegeznek fel, és már legbelül el is döntötték, hova hajtják a gyönyörű új ágakat… A természet csodája, az örök újrakezdés, évről évre, óráról órára, percről perce. Mindig újraéled, és boldogan áll a sok-sok madár szolgálatára, akik rá teszik le fészküket, a sok-sok állat szolgálatára, akik elbújnak közöttük, bennük, rajtuk és nekünk embereknek, akinek a legfontosabbat adják a levegőt, ami nélkül nem élhetünk. És talán biztosan mondhatom... minden vihar után kisüt a nap, mindig van remény, hogy újrakezd, és mindig akad valami vagy valaki, ami segít, ha más nem az idő mindig a szolgálatodra áll ez ügyben! :)

Nem a szó szoros értelmében, hiszen jelentése pontosan a búskomorság... nem, nem ezt érzem, de talán mégis ez a megfelelő szó rá. Valahogy próbálom érzékeltetni....elkezdtem írni reggel, az volt a címe, hogy jó reggelt...és ennyi, nem folytattam... És mit csináltam egész nap? tulajdonképpen semmit... és mégis valahogy annyira megnyugtató, annyira egyenletes. Jó érzés, rég voltam már ennyire... elégedett? Lehet. Vajon meddig marad velem ez az érzés? Tetszik, nem érzek fájdalmat, haragot, bosszúságot, csak az édes melankólia.... semmi más. Tegnap kirándultunk, éjszakába nyúlóan a várban, még talán ott ragadhatott rám. Budapest csodás látványa, az a rengeteg fény, egy másik világ, ahol az éjszaka alatt látszólag kihalt utcákban is csak úgy pezseg az élet. Mint egy kis falu a város felett, egy külön közösség...egy más világ. Valahogy ott minden másnak tűnik, az emlékek poraiban lépdelnek a lakók, szinte minden házon emléktábla jelzi, ki élet és alkotott ott egykor, emlékekben lakni, a múlt szépségeiben és fájdalmaiban. Vajon jó érzés? Naponta túristák ezrei mennek fel körülnézni, látványosság, rivalda fényben élnek az ottaniak, hol van a belső csendjük? a belső kis intim szférájuk? Létezik nekik olyan egyáltalán, vagy életük kirakatba van téve, közszemlére, nesztek...múzeum a házam, mert egykor itt élt xy... már igaz én lakom itt, de sebaj ez senkit nem érdekel. Vagy a másik oldalról, hogy mennyire nem tisztelik ám ők az emlékeket. Miket megélt az a vár, emberek ezrei vesztek oda az ostromában, védelmezésében, érte áldozták életüket, és hazánkért... fel tudjuk ezt fogni igazán? értjük mit érezhettek? örömmel védték meg a hazát... az otthonokat, a lakókat, a szeretteiket, mint ha az egész egy nagy család lett volna, egy más világ. S ma... mi folyik itt emberek? Mi zajlik körülöttünk? Hol van a szeretet? Hova vesznek el az értékek? Talán, a múlt porába....

Sok minden történt az elmúlt napokban... hol is kezdjem? Talán azzal, hogy köszönöm! Köszönöm hogy megélhettem, h láthattam, h érezhettem, hogy félhettem, h nevethettem, hogy volt aki mellettem állt! Köszönöm!

Vége ennek az évnek is...vizsgák megvannak, szuper...szuper? igazán? mi lesz velünk nyáron... fogunk találkozni? megtartja a nyár ezeket a barátságokat? nagyon remélem...soksok érzés a vizsga utáni feszültség, vagy h jó volt bemenni valahova ahová tartoztál, aminek a része voltál? nem tudom. Buli egy régi baráttal....eddig hol volt? miért nem találkoztatok? most miért? nagyon jól éreztem magam, nagyon nagyon.

Szlovákia... esküvő...árvíz...szegénység, szívszorító látvány... ahogy a házak vízben állnak, ahogy az emberek pakolják a homokzsákokat, ahogy a pásztor tereli be a nyájat, nehogy bajuk legyen... ahogy mész és az út két oldalán látod a vizet.... a hatalmas Dunát, megáradt, fák a vízben...úszik a szemét... szlovákia... vagy magyarország? szlovákok és utálják szlovákokat...ők magyarok... szegénység, ha nem hódolsz be egy államnak már gazdag sem lehetsz? ez a törvény?....meglehet...

talán ő votl az? miért pont most nem mentem le... miért pont aznap maradtam itthon... lesz még rá alkalmam? nem tudom

utak...gyönyörű tájak, gyönyörű magyarország! köszönöm h itt élhetek.

ennyi minden kavarog bennem, összevissza... azt se tudom hol a fejem, de azt tudom h boldog vagyok, nagyon boldog!

"Minden okkal történik! És ha elhiszed, hogy a rossz dolgok csak időlegesek és az élet alapvetően gyönyörű, akkor az okokban is meglátod az értelmet. Lehet, hogy nem akkor, amikor szembejön, de később, mikor szükséged lesz rá, hogy értsd, akkor érteni fogod. Ha felkészültél, hogy tovább lépj, hogy új szakaszt kezdj, minden ok és tett értelmet nyer. Bármit tettél, vagy tettek veled, egy célja volt: hogy teljes ember legyél. Ember, aki már nevetett és sírt, szenvedett és örült, hibázott és nyert. Mert mindent meg kell élni. A naplementét akkor tudod igazán értékelni, ha átéltél már hatalmas viharokat is. Az élet alapja a szépség. Egy mosoly szépsége, egy könnycsepp szépsége, egy érzés szépsége. A hibák mögött ott áll az újrakezdés szépsége. Amíg hiszel az emberi lélek szépségében, addig élsz, addig életben tartjuk egymást! Egy érintésben meglelheted a szeretet szépségét. A legfontosabb dolog, hogy hidd el, az élet soha nem veszhet el számodra. Higgy az emberekben, akkor is, ha úgy érzed, már nincs okod rá!"