Vajon minden boldog idő után eljön a vihar? Ha sokáig süt a nap szinte biztos, hogy számíthatunk a félelmetes erejű viharra? Ha minden rendben van, egy idő után törvényszerűen romlik el, és ragad magával mindent, amit csak ér? és egyszer csak látod….ahogy hömpölygő ártérré változik az utca…a szíved, nem következésképpen, de erre az időre visszavonhatatlanul… ez egészen biztos. és már csak a szúró fájó jégeső égeti meg az arcod a bőröd minden porcikádat, amit elér, mintha belülről ezer és ezer kis tűvel szurkálnának hogy hééé ébredj FUSS itt a vihar… és te elfutsz? elfutsz vagy szembe nézel vele, kinn maradsz-e az esőn még ha fáj is az érintése? jégeső dobálja az ablakot… és benne az ítélet idő károg…veszekszik…vajon miért? mert ideért egy másik és most ez lett a következménye? vajon az érzelmek csatája ez? és megtépázza a fát…kérlek ne..hagy abba, nem bírom nézni…előbb még behozhattam volna…de nem tettem ide nem esik be… és a következő percben bezúg és töri mindent… kíméletlenül…kimész menni érte? megmented az életét, vagy végig nézed ahogy eldől? és közben beléd hasít a fájdalom…ő veled élt eddig, mindig látta ahogy alszol, érezte az illatod… és most, hagyod eldőlni a nagy viharban. És mikor a vihar irányt vált hogy más oldalról megtépázza a házat, akkor kiszaladsz, csak remélheted megbocsájt…. Kockáztatsz, lehet hogy nyersz… nem tudhatod… lehet téged is elkaphat az eső és újra szúrnak és egyre szúrnak a kis jégtűk… de lehet hogy újra visszaülsz a kényelmes, meleg szobába, ahol semmi bajod nem eshet…nem mész ki a harcmezőre, te biztonságban vagy, és csak remélheted, hogy ez másokról is elmondható…
Majd elhal a vihar….lecsendesül, itt voltára nem emlékeztet más, mint a sérülések és a felszáradni nem akaró könnyek. És az az átható esőillat, amihez annyira vonzódom, amit annyira imádok. Talán a viharhoz is ennyire erősen vonzódom? Tudom a következményeit, ismerem minden egyes következményét…. és mégis kiprovokálom, mégis szükségem van rá, mint a levegőre… ez az érzés…nem tudhatod mi lesz belőle, mi lesz a vége, ki fog nyerni és a vesztes vajon mennyit veszít? mint, a fogadás… kockáztatsz és nyersz… és mégsem ilyen, ez félelmetes, magával ragadó, elsöprő bámulatos, a természet ereje felfedi mivoltát, felfedi létét, emlékeztet…a tűzzel játszol, aminek én véget vetek, hiszen ki tudna tüzet gyújtani ekkora örvények között? És morog… morog, mint a vad oroszlán, aki mindennél jobban vágyik a diadalra… lehetetlen leküzdeni? Minden bizonnyal…hiszen végül mégiscsak ő marad felül…. esélyünk nincs ellene. És mi mégis játszunk vele, hiszen annyira izgalmas ez a játék… része az életnek, hogy az ne csak állóvíz legyen. És vajon egyszer végre feladjuk? Csak remélhetem.
Majd eltelik kis idő, még pár viharhullám és kisüt a nap! Jobban, mint előtte, nem azzal a fülledt melegséggel, átható gyönyörűséggel. A távolban felrémlik egy szivárvány, színei élénkek, és valahol minden ember lelkében reménységet áraszt szét. Van tovább is élet, van élet a vihar után, amikor úgy érzed vége mindennek…akkor is van tovább! A nap kisüt… minden helyreáll, minden szívbe egy kis boldogság szalad, már minden rendben lesz, nincs mitől aggódni. A sebek pedig…begyógyulnak, a fák letört ágai újra hajtanak, talán még hálásak is hogy azokat a régi fájó terheket levették róluk, lehet már az a részük valahol régen halott volt. Csak teher amit megszokásból cipelnek, megszokásból vonszolnak magukkal, megszokásból óvják a széllel szemben, most vége, megkönnyebbülten lélegeznek fel, és már legbelül el is döntötték, hova hajtják a gyönyörű új ágakat… A természet csodája, az örök újrakezdés, évről évre, óráról órára, percről perce. Mindig újraéled, és boldogan áll a sok-sok madár szolgálatára, akik rá teszik le fészküket, a sok-sok állat szolgálatára, akik elbújnak közöttük, bennük, rajtuk és nekünk embereknek, akinek a legfontosabbat adják a levegőt, ami nélkül nem élhetünk. És talán biztosan mondhatom... minden vihar után kisüt a nap, mindig van remény, hogy újrakezd, és mindig akad valami vagy valaki, ami segít, ha más nem az idő mindig a szolgálatodra áll ez ügyben! :)
