Vivien

A minap strandolni indultunk kis családommal. M0, M3... és akkor megláttam ott az árokban a lányt... de ne siessünk ennyire, Ebéd után indulunk, persze alap a 10perc késés. És még mivel nagymamákat is vittük, hát hadd ne mondjad... több mint fél órát vártunk az egyik nagymamámra. Morgolódva ültünk a kocsiba, "hogy lehet, hogy ennyit kell rá várni"... "ezt nem hiszem el", és hasonlók... Végre elindultunk. Megyünk az M0-áson... az égen egy sárga helikopter... mentő helikopter... nagyon közel száll... ugye nem ide fog leszállni... kanyarodunk rá az M3asra.... és de... két mentő áll az úton, a felhajtón (ahol mi mentünk) az út szélén egy motor... kormánya letörve, és oldalra nézve, egy embert látsz az árokba... fiatal lány, egy száll topban meg egy kis farmer sortban... két mentő térdel mellette, nyakmerevítő, és igen... hozzá száll le a helikopter. Vajon túléli? A barátja mentő autóban.. lehet éppen újraélesztik... lehet rajta volt kabát... de lányon ez nem segít... neki lehet ez lesz az utolsó útja.... Szívszorító látvány... száll le helikopter, felveri a levágott takarmány szálakat... alig látsz az úton... és egy könnycsepp,a  lányért.. a szüleiért... a felelőtlenségnek... Mikor vesszük tudomásul a veszélyt? Mikor vagyunk hajlandóak szembe nézni vele már végre? Hiszen mindennap közte élünk.. az életünk egy hajszálon múlik... egy mp-en áll vagy bukik minden. És mi nem értjük, játszunk a halállal, játszunk az életünkkel, játszunk más életével, amihez nincs jogunk! És a végére pedig a köszönet szavát kell írnom, és az elnézését... hiszen, ha nem kell várni fél órát drága nagymamámra, lehet pont akkor vagyunk ott... lehet minket csak oldalba a motor... lehet mi is ott feküdnénk az árokban a szalagkorlát túloldalán... lehet értünk is ejtenék a könnycseppeket... és mi pedig morgolódtunk... Minden okkal történik. Mindennek értelme van. Igaz, te döntesz... ő csak segít, kérdés, hogy hallgatsz-e rá.