Vivien

Barátnőm kedvenc cukra… de egy normális embernek teljesen más jut róla eszébe, az élet megy tovább… az óra ketyeg. Valahogy így… ezt a mindennapi közhelyes vonulatot ragadnám meg. Ma „újjáéledtem”! Újra élet, újra érzek… és jó dolog. Nehezemre esett ugyan… de sikerült. Reggel minden szokványosan indult, újabb unalmas nap… cél hogy, túléljem, és végre vége legyen. De ma nem ez történt. Piaci forgatagban megjelent ő, a hölgy. Akinek semmije nincs, és mégis mindenből adna. Egy mosolyért mindenét odaadná. Megérintett, örültem, hogy láttam, hogy beszélt nekem. Ő is örült… és innen mintha sorba következett volna a dolog. Megjelent a kedvenc vevőm, ha szabad ilyet mondani, köszönés helyet ennyit mondott: Itt vagyunk, megjöttünk. És tényleg valahol vártam már rá, erőt meríteni abból a belső mosolyból, amit oly ritkán látni… aztán a Lencsi lánykám, a pöttöm manó, akit már 3 hónapos embrió kora óta „látok”… még beszélni nem tud, csak kinyújtja kicsi kezecskéjét… felém… odajönne hozzám. Majd Dorottya, aki állandóan a mikulást, vagy a nyuszit várja… időtől független. És egy új szőkeség, mosolya elbűvölő, irigylem kicsit az anyukáját… biztosan fantasztikus élete van. Nekem is lehet egyszer ilyen? Nagyon remélem…. majd hazaérve…nincs megállás, gyere, segíts… elefánt jelmez… először a hátam közepére kívántam, majd láttam mennyit segítek vele, és már hálás voltam érte… hálás voltam, hogy ott lehettem. Majd erőt vettem magamon, tudom h kissé megbántotta a viselkedésem, de felhívtam Miss Tic-tac-ot. És egyre csak nőtt a boldogságom… sikerült. Megtettem, újra boldog vagyok. Este van… nem bánnám, ha 5 felé szakadnék… de mivel ilyet nem lehet, választanom kell… Mára ezt választottam, szombat este otthon egyedül az ágyamban. Ez jutott mára, és boldog vagyok… hiszen annyi minden kavarog a fejemben… Helyre kell tenni.